“Az első szolgálat, amellyel a közösségben egyik ember a másiknak tartozik, az az, hogy a másikat meghallgatja. Ahogy az istenismeret azzal kezdődik, hogy Isten igéjére hallgatunk, ugyanúgy a felebaráti szeretet kezdete az, hogy megtanulunk odafigyelni a felebarátra. Isten irántunk való szeretete nyilvánul meg abban, hogy nem csak igéjét adja nekünk, de fülét is kölcsönzi hozzá. Így az Ő munkája az, amit a másikért teszünk, amikor megtanulunk odafigyelni rá. Sok keresztyén, különösen is a prédikátorok gyakran azt hiszik, hogy amikor más emberekkel vannak együtt, akkor nekik mindig valamit nyújtaniuk kell, az az ő egyedül lehetséges szolgálatuk. Elfelejtik, hogy a meghallgatás nagyobb szolgálat lent, mint a beszéd. Sok ember keres egy fület, amely meghallgatja őt, és nem találják ezt a keresztyének között, mert ők ott is beszélnek, ahol hallaniuk kellene. Aki azonban már képtelen arra, hogy felebarátját meghallgassa, az nemsokára már Istent sem fogja meghallgatni, hanem Isten előtt is mindig beszélni fog. Itt kezdődik a szellemi élet halála és végül már csak a szellemi fecsegés marad, a papos leereszkedés, amely megfullad a kegyes szavakban. Aki nem képes arra, hogy hosszan és türelmesen odafigyeljen, az mindig el fog beszélni a másik füle mellett és végül még maga sem fogja ezt észrevenni. Aki azt gondolja, hogy az ideje túl drága ahhoz, hogy a másik meghallgatására fordítsa, annak sosem lesz igazán ideje Istenre és felebarátjára, hanem mindig csak saját magára, saját szavaira és terveire. A testvéri lelki gondozás lényegében abban különbözik a prédikációtól, hogy az Ige feladatához itt a meghallgatás feladata is hozzájárul. Létezik a fél-füllel való meghallgatás is, amikor valaki azt hiszi, már tudja, mit fog a másik mondani. Ez a türelmetlen, figyelmetlen meghallgatás, amely megveti a felebarátot és csak arra vár, hogy végre ő is szóhoz jusson és ez által a másiktól megszabaduljon. Nem így töltjük be feladatunkat.”