A legújabb kutatások szerint a magányt ugyanolyan rizikófaktorként kellene kezelni, mint az elhízást vagy az alkoholizmust. Moszkvától New Yorkig a városlakók egyre nagyobb számban élnek elszigetelten többmilliónyi ember társaságában. Kör- és kórkép a modern technika és az urbanizmus vívmányait élvező és egyben elszenvedő nagyvárosiakról. Papa, érdekesek a városok? – Szerintem nem túlságosan. – Akkor miért építenek az emberek városokat? – Félnek a magánytól. – A városban nincs magány? – Ott van csak igazán. Csak nem lehet észrevenni – Szergej Vasziljevics Lukjanyenko orosz író szavainak üzenete a mai városlakók számára mindennapos valóság: a krónikus egyedüllét olyannyira elterjedt, hogy ma már a szociológusok is arra figyelmeztetnek, hogy a magány a korai halálozások első számú rizikófaktorai közé emelkedett. John Cacioppo neurológus 2015-ös tanulmányában – amely hetven tudományos publikáció eredményeire építve a magány kérdését járja körbe egészen a nyolcvanas évekig visszamenőleg – a szociális izolációt az éhség vagy a fájdalom érzetéhez hasonlítja, és annak elsődlegesen negatív élettani hatásait emeli ki: a magányos embereknél 45 százalékkal nagyobb az esélye a korai halálnak, 64 százalékkal veszélyeztetettebbek az időskori demenciával szemben, a dohányzással szinte egyenértékű, az elhízásnál pedig kétszerte súlyosabb rizikófaktornak számít az izoláció.
Christopher Swader, a moszkvai Nemzeti Kutatóegyetem szociológusa szerint az anyagi siker a városi magány mozgatórugója. Az orosz főváros lakói a karriert és a személyes fejlődést helyezik a középpontba, így barátságaik felszínesek, alapvetően érdekek által motiváltak, illetve a szociális interakciókban a másik személyes minőségét nem értékelik. Minthogy nagy a távolság az otthon és a munka között, kevés idő jut a családtagokra, az eltérő életperspektívák pedig mind nagyobb szakadékot nyitnak a rokonok között.